Meg kell találnunk az egyensúlyt a modern kor és az ezoterikus lét között. Sajnos a mai iskolák nem képesek megbirkózni tapasztalataim szerint a különleges gyermekekkel, nem tudnak mit kezdeni azokkal, akik "Látók", vagy spirituális tudással rendelkeznek.
Az ilyen gyerekeket megbélyegzik, sok helyen megalázzák, így előbb utóbb a gyerek elfojtja , majd magában visszatartja a valódi, ősi hozott tudását. Nekik - ha szerencsések, és nyitott szüleik vannak - csak az otthoni légkör, és a meghitt beszélgetések nyújtanak áthidalást a felnőttkorig, amikor újra nyíltan felvállalhatják hitvallásukat , és világnézetüket.
A fenti gondolatsoromat sajnos a tapasztalat támasztja alá, mivel 3 gyermekem eddig összesen 32 iskolaéven van túl - természetesen külön-külön összeadva gyerek/év szerint.
Amelyiknek kicsi korában volt is valamilyen képessége, az az óvodai nevelés alatt , és a növekedés miatti természetes felejtés miatt is villámgyorsan tűnt el - legnagyobb sajnálatomra ...
Az iskolai évek alatt azokat az értékeket, melyeket én még megkaptam a tanáraimtól, a mai gyerekek csak otthon kaphatják meg /tisztelet a kivételnek/ - persze csakis akkor, ha olyan közegben növekedhetnek, ahol ezt a szülők képesek biztosítani nekik.
Nagyon fontosnak tartom a gyerekeinkkel töltött tartalmas időt . Az nem tartalmas, amikor a szülő csak a gyermek mellett van, szinte csak vigyáz rá, de nem "figyeli" őt. A játszótéren az anyukák többsége egymással van elfoglalva, a nagy pletykálás közben nem tanítják meg a gyerekeket a játszásra, a kreativitásra.
Séta közben meg kell mutatni nekik a természet kincseit, de nem elég azt mondani, hogy "ez egy fa, ez egy virág", hanem próbáljuk meg a képzeletvilágát fejleszteni azzal, hogy a levél alatt lapuló kis katicabogarat mutatjuk meg, vagy együtt kísérjük figyelemmel egy virág fejlődését - így tanúi lehetünk egy életforma születésének, és elmúlásának.
Saját magam tapasztaltam , hogy több családban eldugták a festéket, a filceket és a ceruzákat, mert csak koszol vele a gyerek. Ez az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethet egy szülő. Nem engedi, hogy alkosson a gyerek, pedig szegényke szeretné kifejezni valahogyan az érzelmeit, szeretné felszínre hozni a benne lapuló gondolatokat, amik őt foglalkoztatják, amin rágódik, vagy ami belülről bántja őt, vagy éppenséggel örömet, boldogságot okoz neki.
Igen is tessék kitenni egy kis asztalkára papírokat, színes ceruzákat, hogy bármikor legyen lehetősége a gyereknek az önmaga kifejezésére. Elősegíthetjük a fejlődését azzal, ha színező lapokat is teszünk oda, mert a színterápia alkalmazásával a gyerek korai szakaszában is ébren tarthatjuk a spirituális tudását.
A színeket ők ösztönösen alkalmazzák, és a gyógyító erejük segíteni fogják őt a mindennapi életben. Ilyen kifestőlapok a mandalás lapok, amikről később írok bővebben, és teszek fel kinyomtatható mandalaszínező lapokat is.
Természetesen az alkotás akkor válik még értékesebbé, ha a szülő is odaül a gyerek mellé, és ő is részt vesz benne. Egy közös rajzolás, színezés jót tesz a sok munkától elfáradt anyukának is, és úgy alakul ki tartalmas beszélgetés a gyerekkel, hogy észre sem vesszük. A gyerekek alaptulajdonsága a sok beszéd, folyton csak mondják, csak csacsogják a magukét - ha hagyjuk őket. Tessék meghallgatni, meghallani, hogy miket mond ilyenkor, tessék visszakérdezni rá - nem csak úgy felületesen a fülünk mellett elengedni hagyni a mondanivalót egy ócska "aha" szócskával.
Amikor a gyerek rajzol, elmondja, hogy mit , miért rajzol a képre. Kicsi történetet képzel mellé, és nagy átéléssel meséli azt el. Sokszor az előző életből hozott emlékképeket engedik a felszínre.
Ismertem egy kislányt, aki pici baba korától kezdve csacsogott folyton a babákról, majd kb. 2 évesen kezdett el arról beszélni, hogy neki volt egy babája, később azt is hozzátette, hogy ő volt az anyuka, majd még később , hogy az ő babája meghalt. Végül összeállt a kép, kiderült, hogy ő anyuka volt, akinek volt egy kisbabája, aki beteg lett, és meghalt, és később az anyuka is meghalt - ez a gyerek szájából megdöbbentő módon szó szerint úgy hangzott el, hogy "és később én is meghaltam". Az emlékképek bevillanása teljesen váratlanul érte a családot, a lehető legkiszámíthatatlanabb helyzetekben és pillanatokban tört felszínre, és a legérdekesebb, hogy a kislányon semmiféle szomorúság, bánkódás nem látszott. Úgy mesélte el , mintha ennek így kellett volna lennie, mintha ez lenne az élet rendje, mintha csak éppen azt mesélné, hogy mi történt a játszótéren.
A kislány ebben a korban még nem tudhatta, hogy mi az a halál, hogy meg lehet halni egy betegségben, mert olyan pici volt, hogy még tévét sem nézett, és senki sem mesélt ilyen témákról neki. Olyan pici volt, hogy még játékbabája sem volt - persze ennek hatására kapott egyet, amit folyton babusgatott, és ezután jöttek elő az újabb emlékek , pl. a baba neméről, visszaemlékezett a baba nevére, stb.
A kislány növekedvén sokat rajzolt, de mindig családot, mindig volt(ak) kisbabák a rajzokon, és mindig sok-sok virág és szívecske. Ha a szülők nem hallották volna meg a 2 éves kicsilány meséjét , később nem tudták volna megérteni a rajzokat. Mára a kisgyerekből nagy lány lett , hihetetlen empátiával, és segítőkészséggel van megáldva. Hogy milyen rejtett képességei vannak még, azt majd később tudja felszínre hozni - ha akarja - egyenlőre az iskolai élet brutális világa elnyomja azt.
Egyszer a postán az ismerős ügyintéző csaj suttogva kérdezte az ablaknál, hogy nem tudnék-e segíteni, mert az ismerősének a kisgyereke nagyon furcsa. Olyan dolgokat lát, amit más nem, de nem tud erről most többet mondani, mit tehetnek a szülők?
Először is egyenesen hozzám jöjjenek, ne üzengessenek ha segítségre van szükségük . Akit igazán érdekel a gyerekük sorsa, az ne csak egy kérdést üzenjen, hanem vegye a fáradtságot, és szánjon több időt a dolognak. Ez nem egy olyan téma, amit a postai levélfelvevő ablaknál meg lehet beszélni, miközben mögöttem 100 ember tolakodik. Írjon emailt, menjünk el kávézni valahova, vagy hívjon el a lakásukra, hogy a saját közegében láthassam a gyereket, és megtapasztalhassam, hogy mi a tudása , és megérzékelhessem, hogy véleményem szerint ez ezoterikusan elfogadható, vagy tényleg jobb, ha orvoshoz viszik.
(Ebben az esetben a szülők soha nem kerestek meg, gyanítom, hogy a gyereket pszichológushoz vitték, aki segített elnyomni a képességét, és "normális gyerek lett belőle.)
De térjünk vissza a rajzoláshoz még egy kicsit.
Ezeket az elkészült rajzokat a materiális szülő később kidobja, mert a legfontosabb az életében, hogy mindig szép rend legyen a lakásában, és tisztaság. A rajzoknak számukra nincs semmilyen értékük, sokszor nem is szépek, csak kriksz-krakszok, sokszor színeket sem használnak. "Hát ez a gyerek még rajzolni sem tud!"
Egy ezoterikus anyu a rajz hátuljára ráírja a dátumot, és röviden leírja a beszélgetés lényegét, akár egy.-egy kedves mondatot szó szerint idézve. Vagy sokszor elég egy szó is, amit a mi kicsink másképpen mond ki, vagy csak kitalált szó, a lényeg, hogy ő használja. Vagy bele is írhat a kész rajzba, a gyerek boldogan fogja diktálni, hogy az a vonal, az a pötty ott mit jelent.
Anyu a rajzot lefűzi egy mappába, és beteszi a könyvespolcra, így biztos nem fog elkallódni.
Vissza nem hozható , értékes percek ezek, amikre sok sok év múlva szívesen emlékezünk vissza. A kellemes emlékek az ember szívét megmelengetik, és a nehéz pillanatokban, az elkeseredés határán segítenek az egyensúlyt újra megteremteni a belsőnkben.
Ezeknek a fontos pillanatoknak a felidézésére miatt van szükség az ilyen Emlékmappák megőrzésére, mind a gyerek, mind pedig a szülő érdekében.
Ha érdekesnek találtad az írásomat, örülnék, ha ideírnád. Annak is, ha egyezik a véleményed, de annak is ha másképp gondolod. Beszéljük meg!
Ha olyat szeretnél közölni, ami nem publikus, ide tudsz nekem e-mailt írni .
Dia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése